Az 1956-os forradalom és szabadságharc hőseire és a forradalmi eseményekre emlékeztek október 23-án az Arany János Közösségi Ház és Városi Könyvtárban.

Az eseményen részt vett Pápai Mihály polgármester; díszpolgáraink: Kovalik Józsefné, dr. Kindlovits Mária, Karikás Pál Péter; valamint Kiss Judit, a Gyáli Járási Hivatal vezetője; önkormányzati képviselők; egyházi és civil szervezetek vezetői és a lakosság.

Ünnepi beszédet mondott Nagy József Elek alpolgármester:

„Üdv néked Ifjúság! Üdvözlégy magyar nép!
ki lángban és vérben születtél meg újra
három nagy éjszakán vad ágyúdörgésben!
Melyik nép írta fel mostanában nevét
így, hogy aranyat adott kezébe Isten ujja!
S mely nép beszélt így az önmaga nevében,
mint angyal, mikor a harsonáját fújja?
Bús igájának fájára írja hát,
s mint annyiszor a megsárgult ezer évben
vérrel és vassal tanítja zsarnokát”.

(Sinka István Budapest, 1956. október 26.)

Tisztelt Emlékezők!

Ma 1956. október 23-ára emlékezünk. Tisztelgünk azok előtt, akik harcoltak nemzetünk szabadságáért.
Sokan életüket áldozták, többen börtönben szenvedtek tetteikért.
Ma rájuk emlékezünk.
A forradalmat akkor leverték, de öröksége ma is él bennünk.

Az 56-os forradalom és szabadságharc 20. századi történelmünk legnagyobb tisztítóvihara.
A szabad, demokratikus magyar köztársaság létének megteremtője.
Hitet adott a megtorlások idején, reményt a diktatúra évtizedeiben, alapot a rendszerváltáshoz és megbolydult világunkban erkölcsi erőt a nemzet szabadságáért, a magyar állam szuverenitásáért küzdőknek.
Akkor, október 23-án a diktatúra ellen békésen tüntető diákok mellé mind többen és többen sorakoztak fel.
Követeléseik újakkal egészültek ki.
Az utcán vonulók számának növekedése és a követelések kibővülése rádöbbentette az ország vezetőit, a szovjetek helytartóit, hogy már nem csak egy szűk réteg elégedetlenségei fogalmazódnak meg.
A békés tüntetés forradalommá, majd szabadságharccá nőtt.

De hol is kezdődött ez a történet?
1945-ben.
1945 májusában véget ért a második világháború.
Felszabadultunk… remélték sokan.
Nem sejthették, hogy még nincs vége a nyomorúságnak.
Az ország romokban hevert.
A magyarok óriási erővel láttak neki az újjáépítéshez.
De a minket „védő”, hazánkban „ideiglenesen” állomásozó szovjet hadsereg új rémuralom építését biztosította.
Beköltözött az emberekbe a félelem, a rettegés.
Mindent szovjet mintára kellett tenni.
Centralizált hatalom, élén „Sztálin legjobb tanítványával”.
Torz társadalom- és gazdaságpolitika, kitelepítések, koncepciós perek.
Ártatlan emberek ezreit ítélték el, mert mertek másként gondolkodni, beszélni, mert megpróbáltak kiutat keresni ebből a pokolból.

„Néma nappalok
és remegő éjszakák
festik az új világ
hasadó hajnalát…

Aki kérdez, az áruló
aki egyetért megbízható
csak a hallgatás a jó”.

56 hősei ennek a pusztító, halálba sodró hallgatásnak a csendjét törték meg az igazság kimondásával, kiállásukkal.
Amikor 1956 hőseire gondolunk, először a fiatalokat látjuk magunk előtt. Azokat, akik mindent elsöprő bátorsággal emeltek szót, majd ragadtak fegyvert a szovjet megszállók és helytartóik ellen.
Repítette őket a fiatalságuk ereje, s felejthetetlenül széppé tette őket a hit és a vágyuk, hogy hazájuk balsorsát megfordíthatják.
Érezték, ha még tovább marad a szovjet világ hazájukban, akkor a magyar életből már nem marad meg semmi.
Először is kimondták az igazságot, ledöntötték a félelem és a hallgatás falát.
Majd kivonultak a terekre. Ledöntötték a sztálini bálványt és magasba emelték az idegen jelképektől megtisztított nemzeti lobogót.
És fegyvert ragadtak „farkasszemet nézvén hősen a halállal”.
A barikádokon annak az embernek az elszántságával küzdöttek, aki tudja, hogy nincs más választása, mint küzdeni az életet jelentő utolsó talpalatnyi földért, a végsőkig, az utolsó csepp vérig, az utolsó leheletig.
Azért a földért, ami az Otthonuk, a mi Hazánk.
1956 októberében a hazafiak ereje összeadódott Pesten és Budán, és szerte az országban. Összeadódott és csodát műveltek vele: soha nem látott erkölcsi magaslatra emelték a rabságból fölszabadított nemzetünket.
Elszántságuk a világban tiszteletet ébresztett.
Bátor kiállásukkal visszaadták azt, amit a 20. század pusztító viharában már örökre elveszettnek hittünk: a nemzeti önbecsülésünket.
A magyar forradalom és szabadságharc maga volt a csoda.
A csodának rettenetes ára volt.
Vérből és szenvedésből született.
Mintegy háromezer halott a harcok alatt, a megtorlások idején 228 embert végzetek ki, húszezer bebörtönzött és kétszázezer menekült.

Tisztelt Emlékezők!

 1956 októberében a magyar nemzet elorzott ősi jussát követelte vissza, hogy szabadon dönthessen életéről.
Szabad és független Magyarországot akart az egymással békésen együtt élni tudó nemzetek Európájában.
Akkor a forradalmat eltiporták, a szabadságharcot leverték.
De végül győzedelmeskedtek a levertek…
A tűzben, rongyokban árván és boldogan küzdők, a harcokban elesett, kivégzett, bebörtönzött, elmenekült vagy itthon túlélő pesti srácok és lányok végül győztek.
Azért győztek mert ránk, utódaikra megtartó örökséget hagytak.
Nem az emberi gyengeséget, nem a megalkuvást, hanem a bátorság és hősiesség nagyságát hagyták örökül.

Kedves Ünneplők!

Megbolydult és önpusztításba rohanó világban élünk.
A nemzetek önrendelkezési jogának, szabadságunknak a megvédése a mindennapok feladatává, és mindannyiunk felelősségévé válik itt Európa közepén.
Az a kérdés, hogy a következő nemzedékekre, fiainkra és lányainkra szabadságszerető, biztonságos, erős Magyarországot tudunk-e hagyni – példaadásunk réven is.
Tudjuk, csak a nemzet szabadságának megőrzésével maradhat meg otthonunk, a keresztény fundamentumra épített hazánk.
Ezért is, 1956 nekünk nem távoli történelemi példázat, nem halványuló emlék, hanem élő valósága, szíve és gerince nemzetünknek.
Ahol a hősöket nem felejtik, mindig lesznek újak.
Dicsőség a Hősöknek!
Isten óvja Magyarországot, és áldja meg fiai rendületlen hűségével!

Az ünnepség után fáklyákkal vonultak a résztvevők a Templom térre, ahol elhelyezték az emlékezés koszorúit az 1956-os emlékműnél, Barth Károly szobrászművész, városunk díszpolgára alkotásánál.