Április 10. a rák elleni küzdelem világnapja.
Ez az időszak nemcsak a megelőzésről, az odafigyelésről, hanem azokról az emberi történetekről is szól, amelyek példát, erőt és reményt adhatnak másoknak.
Gazsi Zoltán, az Eisberg Hungary Kft. – a gyáli székhelyű salátagyár – cégvezetője nemcsak a cég élén áll közel két évtizede, hanem saját életútján keresztül is hiteles példája a küzdelemnek és az újratervezésnek.
Nyíltan beszél arról, hogy rákbetegséggel küzdött, és hogyan változtatta meg ez az életszemléletét, vezetői attitűdjét, emberi kapcsolatait.
Azóta is azon dolgozik, hogy cége ne csupán termeljen, hanem közösséget is építsen értékkel, emberközpontúan.
Vele beszélgettünk a betegségről, a gyógyulásról, a mindennapokról, és arról, hogyan lehet az üzleti világban is helye az életigenlésnek.

Kezdjük talán a legfontosabbal: hogy van most, hogyan érzi magát?
Köszönöm, sok minden történt velem az elmúlt 59 év alatt, de az utolsó hat év különösen intenzív időszak volt. A vastagbéldaganat, az áttétek, műtétek, kemoterápiás és sugárkezelések a nehézségek ellenére sok mindenre megtanítottak. Szerencsés természetem van, alapvetően békésen és vidáman viseltem sorsom, igyekeztem másoknak is erőt adni interjúimmal, posztjaimmal, a kórházba szervezett koncertekkel. Hat év után még semmi nem dőlt el, folynak a kezelések, vizsgálatok, mégis van bennem egy belső béke, hogy van még időm megvalósítani sok tervem. Szóval nem panaszkodom.

Egy kicsit mesélne nekünk a betegségről? Mikor és hogyan derült ki, hogy beteg? Milyen gondolatok kavarogtak Önben?
2019 augusztusában találtak egy vastagbél polipot, amely rákosnak bizonyult. Ilyenkor mindenki átmegy azon, hogy miért pont én? De nekem ez hamar lecsengett. Az Eisbergnél is ezt tanítjuk a kollegáknak, hogy minden helyzetből a legjobbat hozzák ki. Ha valami elromlik, keressük az okot, hogy tanuljunk belőle, de elsősorban a helyzet megoldására koncentráljanak a kesergés helyett.
Ez belém ivódott, és itt is segített. Tisztában voltam vele, hogy ha egy évvel korábban elmegyek a kolonoszkópiás vizsgálatra, (vastagbéltükrözés) akkor nem került volna sor 5 műtétre és 32 kemoterápiás kezelésre az elkövetkező hat évben. Ezt elrontottam, valahogy nem jutott el hozzám ez az információ, pedig jártunk menedzserszűrésekre is.

Mit tanult a betegségéről?
Ma már tudom, hogy a megelőzésre kell koncentrálni, mert ha már a rákos sejt megtapadt valahol, daganatot, áttétet képzett, onnan elindul a macska-egér harc. A daganatos sejt osztódik, és magától nem hal el, mint az egészséges sejtjeink. Elbújik az immunrendszer elől, mutálódik, szerkezetet vált, rezisztenssé válik a kemoterápiás szerekre, és a testben vándorolva más szervekben is áttétet képez. Ha szerencsénk van, a daganat kiműthető, vagy jól reagál a kemoterápiás kezelésre, így átmenetileg időt lehet nyerni, de általában csak átmenetileg.

5 év tünetmentességnél mondja az orvosi protokoll, hogy valaki meggyógyult, de ez sem garancia semmire: van, hogy tíz évvel később is visszatér. Szóval megelőzés, megelőzés, megelőzés. Szűrés, és életmód. Tudom, életmódot sokan nem tudnak változtatni, de legalább vastagbélszűrésre menjenek el 45 éves kortól.

Évente 7 – 8 000 ember hal meg ebben a betegségben, plusz sokezer él kivezetett sztómazsákkal és más nehezítettséggel. Ennek nagy része megelőzhető lenne.

Mi segített Önnek a legnehezebb időszakokban a család, a munka, vagy valami más?
Mozaikcsaládunk van, első házasságomból Zoli fiam és Tilda lányom, másodikból Fruzsi lányom született, és feleségemnek, Andinak is van előző házasságából egy fia, Kristóf.

Mindenki szuper párt is választott. Már két unokám is van, Kornél és Zotya. Ez a család az elmúlt években a nehézségek hatására hihetetlenül összekovácsolódott. A krízisek vagy szétzüllesztenek vagy összeforrasztanak, de olyan nem marad, mint előtte volt. A mi családunk összekovácsolódott, közösen értünk össze a folyamatban, melyben a betegségnek komoly szerepe volt. Szóval a család igazi támasz volt, mindenben segítettek, támogattak, együtt sírtunk és nevettünk. Értük mindig is érdemes volt küzdeni, nem feladni.

Másodikként mindenképpen az Eisberg csapatát kell megemlítenem, fantasztikus, amilyen támogatást tőlük kaptam. A felsővezetés, akkori helyettesem Pál Gyula (aki átvette tavaly tőlem az ügyvezető pozíciót) mindent megtett, hogy a gyó-gyulásra koncentráljak, a dolgozók közül is nagyon sokan érdeklődtek folyamatosan sms-ben, facebookon, sokféle módon. Megható volt az összefogás, és sok erőt is adott. Küldtek nekem kis dobozt “Erőleves a lelkednek” felirattal, benne 140 kis cetli volt, rajta kedves üzenetek, bíztatás.

Ez nagyon figyelmes. Jó érzés lehet, hogy vezetőként nemcsak tisztelik Önt, hanem becsülik és szeretik is. Hogyan tudott jelen lenni a cég életében, miközben a magánéletben is komoly kihívásokkal szembesült?
Őszinte leszek, azt hittem az elején, hogy gyorsan túl leszek rajta. Műtét, fél év kemoterápia, és miután megmutattam, hogy „nekem ez is megy”, visszatér majd minden a szokásos kerékvágásba. Teljesen nem tudtam a cégből sosem kiszállni, mert szeretem a munkám, a csapatot és ők hagytak dolgozni, pihenni saját ritmusomban. A gyógyulás sajnos nem lett olyan gyors, mint terveztem: az állandósult kezelések lettek az új életforma, amibe időnként mindannyian belefáradunk. De nincs mit tenni, folytatni kell. Ha elfáradok, és nem hajtom, keresem a lehetséges megoldásokat, meghalok. Most éppen Frankfurtban egy új eljárást tesztelnek: rák elleni peptidvakcinákat kapok 6 hónapon keresztül, melyeket a saját tumoromból állítottak elő. Az orvosok azt látják, akiben van életerő, az él tovább. Bennem van. Ha tudom, ez mennyire bonyolult lesz, sokkal hamarabb átadtam volna a vezetést Gyulának. Valahogy minden kezelés után új remény csillant fel, hogy még pár hónap, és vége. Arra talán jó volt, hogy Gyulának is volt ideje mindent szép nyugodtan átvenni, tulajdonképpen ideális munka átvétel-átadás történt. A csapat régóta ismerte, elfogadta, és örömmel látom, hogy sok mindent jobban csinál, mint én. Büszke vagyok rá, a vezetőkre és minden dolgozóra, ahogy ezt az átmenetet együtt így kezelni tudtuk.

A könyvében és interjúiban is sokat beszél arról, hogy a betegsége által átértékelte az élethez való hozzáállását. Mi változott meg leginkább Önben?
Bennem történtek a változások, és ezzel gyakorlatilag életem szinte minden területe változott. Vezetői iskolákban tanítják, hogyan kell priorizálni: felismerni, mi a fontos, mi nem fontos és mi a sürgős és mi nem az. Gyakran a sürgős, nem fontost vesszük előre, és a fontos sosem kerül sorra.

Amikor azt mondták nekem 52 évesen, hogy a statisztika szerint 1-3 évem van hátra, akkor volt mit végiggondolnom, mire is elég ez az idő. Mi az igazán fontos? Mit hagyok magam után? Elhatároztam, hogy innentől főleg olyan dolgokat csinálok, amiket nagyon szeretek. És olyanokkal, akiket nagyon szeretek.

Elhagytam a nosztalgiabarátságokat, melyek már nem töltöttek, szereztem helyettük sokkal értékesebbeket. Szelektívebben olvasok híreket, nem csámcsogok celebek életén, olyanokat olvasok és nézek, melyek minőségibbé teszik az életem, melyek segítenek a bennem levő készségeket kibontakoztatni. A tudásátadás még fontosabbá vált számomra: sok mentorprogramban mentorálok, egyetemeken és cégeknél előadásokat tartok, megírtam a könyvem, a Linkedin szakmai social media platformon 22 ezer követőm olvassa és kommentálja hetente posztjaim. Átadtam az ügyvezetést Gyulának, a cég „arcaként” építem az Eisberg brandet, viszem a cég jó hírét. Nemcsak az egészséges saláta az üzenet, hanem a testi-lelki egészség összhangja, és a bizalmi alapú cégkultúra fontossága. Cégvezetőként és magánemberként is olyan ügyeket támogatok, melyek értéket teremtenek, túlmutatnak a mindennapokon. Példát mutatunk abban is, hogy érzékenyek vagyunk a nehezebb helyzetben lévő társaink sorsa iránt.

Az Eisberg nemcsak egy termelőüzem, hanem egy különleges vállalati kultúrával bíró közösség. Hogyan hatott ez a közeg a gyógyulására? És fordítva: hogyan formálta ez a történet a céget?
Nagyon hiszek abban, hogy bizalmi kultúra nélkül a dolgozók nem tudják kihozni a bennük lévő potenciált, azaz céges hatékonyságról sem beszélhetünk. Bizalomhoz pedig vezetői hitelesség és őszinteség kell, és az, hogy arról beszéljünk, ami a lényeg. Teljesen transzparensen elmondtam az elején: fogalmam sincs, a betegségem hova fut ki, de látni fogják, hiszen minden előttük történik. Nincs tabu, mindent mondok, és bármit kérdezhetnek. Segítek azoknak, akik hasonlóan nehéz helyzetbe kerülnek: körbejárom a lehetőségeket, kitaposom az utat. Nem sajnáltattam magam, mindig elmondtam, hogy mindezzel együtt én boldog ember vagyok. Hiszem, hogy őket is felszabadította, hogy nem kellett találgatniuk, mi lehet velem, hiszen időről időre körbeírtam egy kis helyzetjelentést. Csinálom a dolgom, tegyék ők is. Szóval nekik is jó volt, és nekem is, én nem is tudtam volna ezt másképp csinálni. Ez volt számomra az önazonos, a hiteles. Bízom abban, hogy ezt a mintát a vezetők és sokan mások is magukkal vitték.

„Tiszteletbeli Gyáliként” mit jelent Önnek, hogy a cég itt működik, és innen indul nap mint nap az ország szinte minden pontjára az egészséges saláta?
Fantasztikus érzés, hogy az elmúlt 33 évben el tudtuk érni, hogy az ország összes nagyobb városában és egyre inkább a kisebb településeken is kapható Eisberg konyhakész saláta. Van feladat bőven, a lakosság 65% -a túlsúlyos vagy elhízott, és 1 millió körüli a cukorbetegek száma, ami egyértelműen az életmódnak köszönhető. Igyekszünk nemcsak a termékeinkkel jelen lenni, de az egészséges életre nevelésben is fontos szerepet vállalunk. Ahogy említettem, kiemelkedő társadalmi felelősségvállalási programunk van, rengeteg különleges ügyet, szervezetet, gyermekkórházat, fejlesztő programokat támogatunk. Ezeket az ügyeket, a legújabb híreket mindig megosztjuk, hiszen tudjuk, a dolgozók is büszkék arra, hogy munkájuk eredményeként sorsokat is tudnak jobbá tenni. Nemcsak salátát dolgozunk fel és értékesítünk, hanem életeket is változtatunk.

Sokan nem beszélnek a betegségükről, Ön viszont vállaltan, őszintén nyilatkozik róla. Miért tartja fontosnak ezt?
Egész életemet elég nyitottan éltem, mindig megosztottam másokkal örömem, bánatom, majd könyvet is írtam róla. Ez nem egy tudatosan felvett stratégia, én ilyen vagyok, és azt tapasztaltam, ez a nyitottság engem segített utamon. Általában értékelték, még ha először meg is hökkentek rajta. A visszajelzések nagyon pozitívak, rengeteg üzenetet kapok mindenféle csatornán, amiben megköszönik, hogy megosztottam tapasztalatom, és elmesélik, hogyan inspirálta őket, mit visznek tovább belőle. Gyakran kapok boldog üzeneteket, hogy hatásomra elmentek vastagbéltükrözésre, és szerencsére nem találtak semmit. És sok olyan is van, aki izgatottan várja a szövettan eredményét.

Mit üzenne azoknak, akik most járnak hasonló úton akár friss diagnózissal, akár a kezelések közepén?
Tudom, hihetetlenül fog hangzani, de az elmúlt hat évem nem cserélném el senkivel. Annyit tanultam magamról, határaimról, a boldogságról, barátságról, az életről, mely tudást máshogy nehéz lett volna összeszedni. A betegség lehetőséget ad saját magunk jobb megismerésére. Fel kell ismerni, hogy a betegség akkor alakul ki, amikor a belső harmónia valamitől megbomlik. Nem Istencsapásként kell a bajra tekinteni, hanem lehetőségként: szervezetünk jelzett, hogy változtatni kell valamin. Ezt a valamit ki lehet deríteni. Nem könnyű, de nem lehetetlen. Jó hír, hogy bármilyen komoly betegséggel diagnosztizálnak valakit, tudnia kell, hogy az orvostudomány napról napra fejlődik: ami ma lehetetlen, holnap lehetséges. Időt kell nyerni, ez a feladat. Nem belefáradni. Ehhez a betegnek saját magát kell a középpontba állítania: megérteni betegségét, megtalálni a megfelelő orvosokat, gyógymódokat, és mindennap tenni valamit a gyógyulásért: olvasni egy cikket, egy történetet, sétálni, egészségesebben enni, elhagyni egészségtelen szokásokat. Rengeteg információ elérhető az interneten is. Sokszor nem az információhiány a gond, hanem az, hogy tudják, mit kellene tenni, de képtelenek a rossz szokásokat abbahagyni, és helyettük jobbakat beépíteni. Erről is van számos könyv, hogyan lehet ezt megvalósítani.

Mit üzen az egészséges embereknek, akik talán még nem gondolnak arra, milyen törékeny lehet az élet?
Ne higgyék el, hogy rossz dolgok csak mással történnek meg. Járjanak el szűrésekre, mozogjanak minden nap (6-7 km séta tökéletes), cukros ételt-italt és alkoholt ne fogyasszanak. Egyenek sok frisset (salátát mindenképpen), kerüljék a tartósítószeres ételeket. Törekedjenek a szeretetteli párkapcsolatra, az egy erős védőfaktor. Esetleges veszekedés után béküljenek ki gyorsan, és ne aludjanak el haraggal a lelkükben. Egy 80 éve tartó Harvard-kísérlet egyik fő tanulsága: boldogságuk egyik meghatározó eleme, hogy van-e elég barátunk, akikkel számíthatunk egymásra. Velük kell minőségi időt eltölteni. Minden veszélyfaktort nem lehet kiiktatni, de ha a fentieket megteszik, már sokat tettek magukért és családjukért. Gondoljanak gyakran arra, ha az a nap lenne életük utolsó napja, mire lennének büszkék, mit hagynának maguk után. Sok mindent másképp fognak csinálni aznap.