Gyermekként mesebeli csodaként éltük meg a karácsonyt. Ilyenkor minden másként volt, mint az év többi napján. Szentestére a Jézuska belefaragta a fenyőfát a talpba, és behozta a szobába. A varázslat már itt elkezdődött, ahogy a fenyőillat lassan betelítette az egész lakást, majd előkerültek a díszek. Üveggömbök, amik még valóban üvegből voltak és nagyon kellett rájuk vigyázni, mert könnyen összetörtek, nem úgy, mint a mai műanyagból készült utódjaik. Előkerült a világítás, ami kis gyertyákra hasonlító különböző színű izzókból állt és természetesen sosem világított amikor bedugtuk a konnektorba, először mindig át kellett vizsgálni, hogy megtaláljuk azt az egyet, ami még az előző karácsony szolgálatában megadta magát és ki kellett cserélni azt egy újra. Mennyivel egyszerűbb volt még az a fényfüzér a mai, több száz apró LED-ből álló hideg fényű, zenélő és többféle variációban villódzó ízléstelen szörnyűségektől és mégis mennyivel meghittebb és varázslatosabb hangulatot árasztott.

Előkerültek a díszek, melyek fából, papírból, üvegből készültek és a gyermeki fantázia kimeríthetetlen lehetőségeit rejtették magukban. Aztán a szaloncukor, amiből nem volt még ezerféle ízkombináció, de az a kevés, ami volt, az mind finom volt. Végül jöhetett a csillagszóró, legvégül pedig a habcsókok. Ezeket azért kellett utoljára felrakni, mert miután ezek felkerültek a fára, nagyon vigyázni kellett, ugyanis elég volt csupán gondolatban megdézsmálni a felakasztott szaloncukrot, hogy lepottyanjon egy-egy bizonytalanul felrakott habcsók és máris vitathatatlan bizonyítékként tört porrá a szőnyegen így nagyon könnyen bajba juthattunk.

De mi az, amit gyermekként legjobban vártunk karácsonykor? Hát persze, hogy az ajándékokat. Számítógépekről, drága elektronikai eszközökről nem is álmodhattunk, okostelefonok, játékkonzolok, LED tévék még nem is léteztek, voltak viszont a lemezárugyárban készült játékok, amik a mai gyermekeknek biztosan nagyon furcsának tűnhetnek, és egészen biztos vagyok benne, hogy nem felelnének meg az EU-s szabványoknak sem, mi mégis ezekkel játszottunk akkoriban és sikeresen túléltük a „balesetveszélyt”.

Azóta felnőttünk és természetes, hogy nem úgy éljük meg a karácsonyt, mint gyermekként, de egyre inkább úgy tűnik, hogy valahol elveszett az ünnep varázsa. Mára a karácsonyról sokkal inkább a felkészülés stresszes, rohanó, már-már versengő hangulata jut eszünkbe, egy valóságos küzdelem az utakon, a bevásárlóközpontokban, a pénztáraknál. Hogy időben megvegyük az idei év slágertermékéből a legjobbat, a legjobb áron, de bele sem gondolunk, hogy a legnagyobb árat nem a kasszánál fizetjük ezekért, hanem a lelkünkben, amikor szenteste a többhetes vásárlási roham végén minden ajándék célba ér, mégis valami megmagyarázhatatlan hiányérzetünk van.

Pedig együtt a család, mindenki kapott ajándékot, a műfenyőnk trendi, tavalyi díszt még véletlenül sem teszünk rá, hiszen az idei évben teljesen más a divat, a gyerekek pedig a nagyfelbontású tévé tűéles képernyőjén nézhetik, ahogy véresre verik egymást a legmenőbb videojáték legújabb verziójában. De mi hiányozhat akkor mégis? Talán éppen a hagyomány, ami bizonyos szempontból nevezhető unalmasnak, idejétmúltnak, de inkább nyugalmasnak, békésnek nevezném. Azt hiszem karácsonykor nem a trendeket kéne követnünk, hanem a hagyományokat, így talán visszakapnánk az ünnep régi varázsát.

Szerk: VS