A mai nemzeti gyásznapon az 1956-os forradalom és szabadságharc áldozataira és hőseire emlékezünk. Ezen a napon indult meg a döntő szovjet támadás Budapest ellen, megalakult a Kádár-kormány, majd a mintegy két hétig tartó elkeseredett utcai harcok után megkezdődtek a megtorlások.

Gyálon egy másik jelentése is van ennek a napnak. Gyilkosok napjaként emlegetjük ezt a napot, Dóka Péter „Gyilkosok napja Gyálon” című írása alapján, amely az 1944. november 4-ei gyáli eseményeket idézi fel. A második világháborúban a fővárost ostromló német és orosz katonai csapatok frontvonalába került Gyál, amely így tizenkilencszer cserélt gazdát, míg végül az oroszok áttörték a védvonalat.

A 81 évvel ezelőtt ezen a napon történt gyáli eseményeket idézzük most fel:

1944. november 4., reggel fél nyolc. Előtte való este értek az oroszok Gyálra. Csak egyes lövéseket hallani, és a gyáliak tudják, hogy most gyorsan föl lehet szaladni a bunkerből, a pincéből: az oroszok a tegnapi rohanásban megéheztek, a németek pedig a püspöki földek kukoricásaiban gyűjtik az erőt, mozdulatlanul várnak valahol bent mélyen.

Jó háromszáz méterre a front bizonytalan vonalától egy orosz tiszt fekszik holtan a Csontos József utcában. Fazekaséknak nagyon kellemetlen a dolog. Ki-kilesnek, de az orosz igen halottnak látszik.

Fékcsikorgás, vezényszavak tépik a csöndet. Az ajtó kivágódik, csak a rémület marad, mintha minden más ködössé válna. A Fazekasvő, a Kucsera tud oroszul, láthatóan hajlik rá, hogy az officérral kettesben maradjon. Fazekas, a reszketeg öreg szabó látja, amint a tiszt noteszt ránt elő és ír, ír. Mintha neveket… Elrobognak a katonák, a rémület lassan alábbhagy. Aztán mintha lövések hangoznának. Újra és újra. Kikre lőnek, Istenem? Fazekas a vejére néz, és hirtelen mindent megérteni vél.

Zsommal kezdték. A Táncsics és a Deák utca sarkán. Csak kirántották a házajtón és fejen lőtték. Csodálkozni sem volt ideje. Papp beljebb lakott, a lövésre megindult volna kifelé, de a kerítést már nem érte el. Szakemberek dolgoztak itt: mozgó célpont sem volt akadály.

A kisebbik, álmos szemű katona megnyugodott. Úgy tűnt, reggelire végezni lehet. Ám a Deák utca 14. üres volt. A 12-ben pedig egy ősöreg papára leltek, aki kilenc gyerekéről gagyarászott. Nem állatok ők. Csalódottan, de otthagyták.

Kissné látta, hogy a sarki szomszédtól békésen jönnek ki a katonák, mégis tartotta volna vissza az urát. Nem bántják azok a szegény embert, mondta Kiss, és kilépett az ajtón. Az asszony öt lépést számolt.

Aztán megállt a világ. És áll most már mindörökké tizenhárom hónap szép éjszakáival, a most már mindigkicsi-házzal. Kiss fejéből a kapirgáló tyúkok felé folyt a vér, azok kikerülték, majd tovább csipegettek.

A másik csoport ekkor már eggyel többet lőtt. Komótosan, szinte sétálva ballagtak. Egyikük bekiabált a házba, aztán újra a kukoricást figyelte, a másik a kilépő alak fejére célzott. Csak a számolás volt fontos. Merthogy tíznek kell lennie. Nemest, Szabót és Gábelt a kapuig engedték eljönni, de Piwowárnál váratlanul sietni kellett: egy várandós asszony is kinyomakodott Piwowár után az ajtón. A katona mintegy reflexszerűen de a nagy has látványától talán beremegett a keze. Otthagyták a nyüszítő nőt, és sietve elindultak Schmidték felé.

Schmidtné ekkor már csak foltokat látott, állandó zúgás volt benne és körülötte.

– Mentem volna a Piwowárhoz a férjemmel. Ott voltak a vulkanizálóműhelyben a Nyakas Katóval. Hát hozzák kifele Piwowár Sanyit, de ahogy kinn volt a feje, már homlokon is lőtte a katona. Nyakas Kató surrant Sanyi után, három hetes várandós volt már akkor. A katona rászegezte a fegyvert, Kató félredobta magát, a golyó meg az ajtótokba fúródott.

Futottunk vissza haza. Lesek át a kerítésen, látom, hogy az első szomszédom egy lövésre a földre zuhan. Aztán a katonák kétfelől elindultak hozzánk.

Három férfi várt rettegve a Deák Ferenc utca 4. számú házában: Schmidt István, a gazda, Schmidt Pali, a testvér és Milcsók, a sógor. A katonáknak szinte jókedve támadt láttukra. A Deák Ferenc utcában hármat lőttek le eddig, az Ady vonalán négyet. Megvan már a hiányzó három.

De a tiszt valamin töpreng. Intene, aztán a kézmozdulatból fej vakarás lesz. A katonáknak lesik. Jó lenne már… Nem jó, ha ideges az áldozat.

Jó lenne már… Schmidt Pali fölnéz. Alig ember még. A szeme mintha ki akarna szakadni az üregéből. Rámeredt a tiszt felemelt, tétovázó kezére. A kéz az átellenes telek felé lendül, s miközben a két katona ugrik és rohan, és rángat ki amonnan egy halálravált férfit, Schmidt Pali minden sejtjével az életet érzi, szagok, illatok simítják végig.

A két katona bízni kezdett a reggeliben. Sietve elindultak Schmidték felé.

Molnárt, a szomszédot lökik a helyére, míg őt egyfajta létszámfölöttiként kísérik a parancsnokság felé.

Schmidtné: Először vitték Molnárt a telek végébe, aztán Milcsók Bélát, aztán az én férjemet. Négy golyót kapott az uram. Négy lyuk volt a szép új bőrkabátján. Lepedőbe, szőnyegbe csavartuk Ibivel, a nevelt lányommal, úgy hántoltuk el az udvaron. Ott is maradt márciusig. Akkor fölvették szegényt, elvitték a kereszthez a temetőbe.

Ibi (Makai Ferencné Klinkó Ibolya): Mind ártatlan volt. Az én keresztapám várta az oroszokat. Azt mondta: akkor lesz neked jó, lányom, akkor jön el a te időd. Egy dolog fáj még mindig nagyon: mért nem feküdhetett ott, ahol eltemették, a kereszt mellett? Kissék, Horváték, Szabóék elvitték onnan a halottukat, amikor jött a fölszólítás, de mi nem akartuk idegenre temettetni, nem akartuk bolygatni nyugtában. Most ott fekszik, nagyon pontosan tudom, hol van, de sírjának nyoma sincs. A vágyam, hogy legyen egy jel!

Legalább nevük álljon itt most jel gyanánt! GÁBEL …, KISS KÁROLY, MILCSÓK BÉLA, MOLNÁR FERENC, NEMES KÁROLY, PAPP …, PIWOWÁR SÁNDOR, SCHMIDT ISTVÁN, SZABÓ …, ZSOM LAJOS.

Dóka Péter
(1989 Holnapunk I. évfolyam, 1. szám)